A függönyön át szűrődött a napfény. Kívülről hallani az emberek ugrándozását, amitől beremeg a föld, a sikítozásukat, ami olyan volt, mintha a fülem mellett egy méterre lett csak volna. Én az ablakpárkányon ültem, a lábam be volt húzva, és át is volt karolva a kezeimmel. A térdemre volt ráhajtva a fejem, vagyis az állam. Remegtem, de csak egy kicsit. Nem merem kinyitni az ablakot. Se elhúzni a függönyt. Akkor a kinti nagy tömeg majd még hangosabb lesz. Félek. De hiszen én csak egy tíz éves lány vagyok! De... igen, Heather Tomlinson. Az a "Tomlinson" ott nagyon is fontos! Igen, én vagyok az... Louis William Tomlinson lánya. Izzadtam, a félelemtől. Félek a hírességtől. Jaj. Ne. Istenem! Na de... meg kell tennem.. Na, de gyerünk is! Nem. Nem merem.
Meg kell tenned! És meg is mered, csak a félelem beszél te belőled, de az igazi éned viszont elég bátor ahhoz, hogy meg tegye! Erős vagy te! Meg mered tenni ezt! Úgysem ölhetnek meg, vagy ilyesmi! Vagy valami durva dolgot, csak nem tehetnek veled! Merész vagy te! Gyerünk, gyerünk! – suttogta egy hang. De a másik ezt mondta: Ne tedd meg! Akkor rajongók ezrede fog megtámadni, és az egész házat! Ne. Tedd. Meg! Csak három szó! De most akkor mi van?! Egye fene... És akkor, megtörtént. Az ablakhoz tettem a kezemet, majd a kilincsig csúsztattam oda lassan, majd le hajtottam...
